Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
szép szóval szíven simogatsz -:
ne törjünk egymásra – már úgyis
ránk tört ez ideges tavasz;
az első ibolyák s az első
ibolyántúli sugarak
járatják bennünk a rügyedező,
újratavaszodó tudat
s remény s rettenet örök táncát
- kín a szülés s a születés -;
fagy-ütte, tetszhalott kívánság
után a beteljesülés
ne vég legyen -: kezdet, új vágyé,
küzdelemé, tovább, tovább,
hogy önmaga elől világgá
ne bujdoshasson a világ – -
bújj hozzám, honomul, honodhoz.
ölelj, biztass – csírát a rög -:
szemedből vetítsem világgá
a megszelídített jövőt.
II
Utállak, mert nincs percnyi nyugtom.
Fájok már, fájok izzani.
Cipellek remegő inakkal:
oly súlyos vagy, ha nem vagy itt.
Mondd, mért vagyok oly tehetetlen?
Mondd, mért vacogok nélküled?
Adj csöpp nyugalmat annak,
aki nyugtalanságra született.
VI
Súlyosakat álmodom ébren.
Fürdőzöm a lét vérében,
elönt, izzít, kimar, beföd -
így leszek mind sebezhetőbb.
X
Nem negyedszázad: évezredek súlya nyom,
felnőttem, hátamra nőtt a világ -
ezért tudok nagyon szeretni
ilyen nevetnivaló fiatalon.
XIII
Üres lettem: megteltem fájdalommal,
vadul birkóznom kell a nyugalommal;
kit vállalok? – Már nem tudom: – ki vállal?
Kiért szálljak pörbe a halállal?
Ki száll érettem pörbe a halállal?
